Válogatott manóságok

Boldogság

Időről időre úgy érzem magam, mint egy kislány... a zene sokszor hozza elő belőlem azt a pillanatot, amikor 8-9 éves voltam, és ültem a fűben... mellettem épült a házunk, én az erdő felé eső üres mezőn gyermekláncfüvet szedegettem, koronát kötöttem belőle magamnak.. azt képzeltem királylány vagyok, aki a birtokán üldögél, hajamat közben lágyan fújta a szél... mikor a korona elkészült, felálltam és a kertemben ennivaló után néztem... tudtam hol van a hely, ahol a vadszamóca terem, hol vannak a feketeszeder bokrai... természetes volt a hirtelen megriadó nyúl látványa, az erdő hangjai... nem volt velem senki, mégsem éreztem magam egyedül... jóllakottan feküdtem a fűbe, azzal a tudattal, hogy kis világommal, királyságommal minden rendben...

Mostanában egyre folyamatosabban érzem ezt  fajta gondtalan boldogságot a lelkemben. Nem azért mert nincsenek gondjaim, hanem mert ami igazán fontos nekem, abban biztonságban, boldogságban, otthon érzem magam. Minden más megoldható problémának tűnik, apróságnak, hiszen nem vagyok egyedül, hiszen szerethetek és szeretnek.

Olvastam egyszer egy történetet, Anthony de Mello-tól a Szív ébredése című könyvben. Egy kavicsról szólt, ami nagy értéket jelentett, és egy ember feltette rá az életét, a vagyonát, hogy megszerezze. Két dolgot tudott csak: hogy a kavics a tengernél található és melegebb tapintásúbb a többinél, olyan mintha élne... Felverte hát sátrát a parton és szisztematikusan szedegetni kezdte a kavicsokat. Amit egyszer megfogott és hideg volt, azt bedobta a tengerbe.. óráról órára, napról napra, hétről hétre csak ment előre és keresett... nem találta, de nem adta fel... eltelt egy év, eltelt kettő... a mozdulatai rutinossá váltak: fevesz, tapint, hideg, eldob... felvesz, dob.. felvesz, dob... amikor megérezte a meleget, már késő volt... repült a kavics messze, a tengerbe a többi hideg kő közé...

Mindenkinek mást mond a történet, de nekem most a zene és fűben szaladós önfeledt boldogságom hangulatával együtt erről az jutott eszembe, hogy mindez a kapcsolatokra is igaz: keresünk valami meleget, és kutatunk egyre, szerencsés esetben talán tudjuk mire van szükségünk, megismerjük, és mielőtt igazán tudnánk az igazat, a Valódit is sokszor eldobjuk, vagy egész egyszerűen csak kicsúszik a kezünkből... a végeredmény szempontjából mindegy is...

Én szerencsés vagyok. A csalódások és a fájdalmak, a nehéz és akár rossz döntések meghagytak bennem valami fontosat: a hitemet. A hitet abban, hogy keressem a kavicsomat, a számomra legfontosabb Értéket az életemben. És a vízben gázolva, amikor már majdnem feladtam, amikor éppen térdre zuhantam, akkor markoltam egy utolsót... értetlenül néztem kezemben a kődarabot, ami végre forró volt... felálltam, és azóta tenyeremen hordom...

A sátramat összecsuktam, nem keresek tovább, hiszen hazavittem szívem drága kavicsát...

Elmélkedés Múltról és Szerelemről

 2010.01.19.

Tegnap széttéptem egy levelet...

Régen íródott, megvan 12 éve is már.... szerelmes szavak attól, akivel úgy gondoltam leélem az életem... ő is úgy gondolta... akkor... abban a levélben benne van a közös öregség, az egymást átfonó szeretet éveken át tartó igénye, és vágya... és benne van a biztos tudata a megvalósulásnak... még nem voltunk jegyesek amikor írta... megtartottam válásunk után magam sem tudom miért... akkor friss volt még az emlék, a valóság oly közel volt, és porba hullását sem fogtam föl... talán vártam a csodára, miben szüleimnek része volt... de a válás utáni újrakezdés és megismételt házasság nekem nem jutott...

Tegnap akadt a kezembe amikor rendet raktam... olvastam... szomorú voltam, mert nem így lett.. mert szép volt, és mégis elégett... nem, nem Ő hiányzott... csak nem értettem, hová tűnt ennyi szerelem? Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy ha EBBŐL a lángból EZ lett, (ez a semmi, ez a másikat a gyerek miatt elviselő kötelező udvariassági érintkezés), akkor mi a remény arra, hogy van ami még értékálló és örök... vagy szembe kell néznem azzal, hogy ezek AKKOR is csak szavak voltak? Beképzelt érzelmek? Nem az igazi, amire egy életet lehet alapítani? De mégis, mennyi ideig lehet csak HINNI a szerelmet?

Időnként ha józanul nézek vissza, azt szoktam mondani, hogy mi remek barátok lehettünk volna, ehelyett összeházasodtunk... Lehet ebben valami... talán nem jókor találkoztunk... mindketten csalódás és megtiprás után... de.. mégis... volt 9 közös évünk... lett kicsilányunk... problémákat kaptunk és megoldottunk... valamit tanultunk... változtunk...

Tegnap mégis széttéptem és szemétre vetettem. Nem fontos már a tárgyiasult emléke mindannak ami bennem él... tudom, hogy volt ilyen bennünk, bennem... és azt is, hogy elmúlt... lezárult. Egy korszak az életemből és kész. Olyan már, mint egy szép képeskönyv.

Új és újabb életem élem.

Túlélésem jeleként ma is hiszem hogy van Igaz Szerelem. Nem a képzelt, hanem a Valódi.

És még azt is, hogy eljött értem, itt van bennem, velem, mellettem...

Hiába, romantikus vagyok. És örök Hívő.

Családról

2009.01.20.

Ültem gépem előtt, várva szavakat.... ujjaim lassan mozdultak, elindultak.. gondolataim ujjbegyeim által öltöztek mondatokká...

Ha tehetném, lehunyt szemmel írnék, úszva a zene hullámain, ami magamba zúdul, nem csak a hallással, de a lélegzetvételemmel, a levegő illatával, a böröm összehúzódásával....

Érzem tél van és ma különös, nehezen szuszogó este... hazafelé fáradtan kóborló kabátok, játékautók az utcán... belépve szobám melegébe fénnyel árasztom el a teret, elűzve a fáradt gondolatot....a mesterséges fényt mint felkelő napot fogadom... itthon vagyok...

Most csend van, egyedül vagyok ébren, képzelem, hogy mindenki alszik minden kis lakásban..

Nem is olyan régi álmom a zene hatására magányomban megelevenedik... ülök a gyerekszobában, szemem előtt a hosszú folyosón kisfiú szalad imbolyogva, utána az apja törölközőt lóbálva... örömükben nagyokat sikongatnak... szerettem volna odatartozni...odaszaladni, része lenni... de ez nem az én életem... szemem elfordítottam hát jobbra... nagylányát anyja öltöztette pizsamába, mesére készültek... ahogy továbbhaladt tekintetem, újra az apa-fia párost láttam... az égnek meredő, kalimpáló kis lábakkal küzdve a férfi próbálta a kissrácot pelenkába gyömöszölni, kacagós csiklandozással...

Ide-oda néztem, lasan forgolódva... szabadulni akarva az elkerülhetetlentől... de nem bújhattam el sehova... így aztán elindult a könnyem lopva....

Tudtam, hogy elvesztettem már ezt az álmomat. Megkaptam, nem is kellene panaszkodnom. Hiszen enyém volt, életem része volt. Két évre. Kicsilány első két évére.... Apa, anya, gyerek.... család... és valahol, valamikor elrontottam valamit.... túl sok szó kezdődik itt úgy, hogy "vala"...

Ott ültem vilámsújtottam, mert ezt soha nem gondoltam volna... nem vagyok egy nagy magyar anya... halkan felzokogtam... H. átölelt és mindent értett... nők között nincsenek kérdések... elringatott, mint anya a gyermekét, így egy pillanatra beköltöztem életükbe... része lettem....

... az Ő családjuknak.

Taxisofőr leszek

2009.01.18.

Ha újra választanom kellene, akkor taxisofőr lennék.

Imádok vezetni (most már). Boróka szerint nem lenne sok elégedett utasom. Már persze ha sietnek:)

Kiderült, a sors szeszélye folytán egy napon, egy helyre, egy időpontra kellett mennünk. Összekötve a kellemest a hasznossal, csakhamar ott teremtem kis tündérotthonban. Beszélgettünk, teáztunk, finom melegszendvics illatával és ízével töltekeztünk, igazi függőkhöz méltóan még a gép előtt is töltöttünk kis időt:) Utána kispirosba gyömöszöltük magunkat, és bár érdeklődtem útvonal iránt, kedves utasom rámbízta... később úgy vélem már gondolataiba az költözött, hogy legközelebb utánanéz inkább, mert ennyire nem szerette volna megismerni a várost...

Szeretem a bejárt útvonalaimat. Nem tehetek róla. Vannak napközben, dugóban is biztosan járható utak, amik a fejemben mozaikszerű darabokból álló térképpel furcsa összeköttetésben állnak. Néha ma is meglepődöm, hogy egy-egy mozaik a másikhoz képest hol van... ennek köszönhetően aztán Budapest számos kerületét megszemlélhettük az autóból, nézve az óra haladását, elmerülve beszélgetésben és autómban szóló zenémben.

Végül azért odaértünk. Időben:)) Parkoló is akadt, az utolsó... persze ennek semmi köze a vezetési technikámhoz és tájékozódási képességemhez:) Benn hamar végeztem. Ő már kevésbé. Közben befutott párja is, az idő szaladt, kicsilányom az oviban...hmm telefon családomnak.. vicces, vészhelyzetben soha nem lehet elérni őket, a három telefon (két mobil és egy vonalas) néma maradt... Boró határozott és ellentmondást nem tűrő: megyünk kicsilányért, utána mennek ők haza... újra gyömösz az autóba...

Városnézés 2. futam indul:) Újabb kerületeket jártunk be, megtekinthettük nemcsak a Lehel utat, hanem a Fiumei utat, a Nagyvárad teret és a Lágymányosi hidat, majd Kelenföldet... mindeközben egyre messzebb kerültünk a kedves megfáradt utasok vágyott otthonától... kicsilányt felszedtük, és betuszkoltam a maradék helyre a kocsiba, majd...

Sétajárat 3.:))) Újra a híd, de hogy ne legyen unalmas, gondoltam gyorsítok és gyorsforgalmi.. mert azért van bennem némi szánalom is, hiszen lehet hogy csak én szeretek autózni, más már délután 1/2 5-kor a pokolba kívánja az egészet, ha 3-kor elindult hazafelé.... a gyorsforgalmi azonban ma nem gyors. Áll. Határozottan és megmásíthatatlanul. És itt jön bennem a taxis-lélek! Bárhogy de célhoz jutni!! Ady Endre útra egyenesen át, az Üllői út fel sem merül délutáni csúcsban... így ismertük meg a XIX. kerületet... a végén még mázlim is volt, állt az egész sor a vasúti átjárónál, de ÉN még éppen elférek mellettük, hiszen az átjáró előtt én balra megyek, minek várjak annyit:)) Kapok némi dorgálás a hátsó ülésről (valami KRESZ-t emlegetett azt hiszem...), de haladunk, így hamar csend lesz...

Innen már szinte nyert ügyem van, temető, Kőhíd, Ferihegyi út, Rákosborzasztó..:)) Igen, tudom, hallottam a hátsó ülésről: Valaki nem erre jött volna...:))

1/2 6-ra (azt hiszem...) ott is voltunk.. állítólag élvezték. De szerintem csak azért mondták, hogy hamar szabaduljanak. Na mindegy, nekem jó volt, ha meg nem hívnak egy évig, akkor tudom, hogy nekik nem:)) Ezért aztán még gyors vizit volt náluk kicsilánypisiltetés és melegszendvicsezés ürügyén, de aztán mennünk kellett.

Köszönöm a társaságot, és a finomságot mindenkinek, aki készítette.

Kicsilánnyal beültünk az autóba, egész gyorsan átjutottam az M5-ös bevezetőre (IGEN, aznap ARRA is jártam), amikor kedves csilingelő hang adta meg a végső döfést:

"Anya, holnap elmondom az oviban a Zsóka néninek, hogy ma egész ÉJJEL autóztunk!":)))

Esti torna

2009.01.15.

Ma elmaradt az ovistorna, mert a "tornabácsi" nem jött az utak miatt...

Lehet, hogy nem tudja miért csuklik annyira... elmondom én: mert húsz családnak csinált délutáni-esti programot ma...

A mozgásigényt pótolni kell, főleg akkor, ha édes óvónénik elültetik a gyerekben a "majd otthon mozogsz anyuval" gondolatot... (Miért nem apuval??? ... de mindegy is, mert mindekettő én lennék...)

Ennek kapcsán például meg kellett volna tanítanom a cigánykerekezést. Egy öt és fél évesnek... nagyon akarta.. én is mindent megtettem, de fejre ejteni sem akartam a tizedik emeleti panelben egy vékony szőnyegen... Bemutatni meg amúgy sem mertem volna a derekammal, most éppen semmi baja:)) Szóval akkor magyarázzam el szóban és félig mutatva... aztán a háta mögé álltam és derékon kaptam:)) Ez tetszett neki nagyon:) Utána jön nekem, hogy talicskázzunk... pfff... de legalább nem én voltam a földön, csak cipeltem az imádnivaló tappancsait:)

Utána hogy karerősítés is legyen, felvettem, a nyakamba csimpaszkodott és úgy tartotta magát, amíg le nem csúszott... hogy közben meg mennyit mosolygott... én meg infantilis hangokat adtam ki magamból, mint: brrrrrrrrrrrrrrrrr meg vvvvvvvvvvvvvvv meg csúszik, csúszik a lááááááááány..:))

Utána AZONNAL éhes lett.. farkaséhes.. kellene egy terülj asztalkám... de aztán ezt is megoldottam:) cserébe segített teregetni.. valamiért imádja kiráncigálni a mosógépből a ruhát... és mert az a konyhában van, legalább együtt lehettünk a vacsorakészítés alatt...

Végül mesét választott... Drága Grimm testvérek (Jakob és Wilhelm)! Ennyire hosszú meséket mért kellett írni?? Eltartott fél kilencig is, de kicsilány végighallgatott és annyi puszit adott, amennyi el sem fért már az arcomon...

Na most akkor.. írhatom a blogom... és olvasgathatok...

Unique: Életem Könyve

 2009.01.15.

Ha beleolvasnál
Életem könyvébe
Láthatnál lapokat kitépve
Láthatnál mást megígérve
Mint a következő oldal

Ha beleolvasnál
Életem könyvébe
Láthatnád, hiányzol belőle
De kihagytam pár sort, pár sort előre
Hátha szól még rólad mondat

Magamban eddig hiába kerestelek
Nem láttalak, nem jöttél el,
Nem voltál ott sehol
Ahol kellett volna
Magamban mindent elmondtam neked
Nem érezted, nem sirattad,
Nem nevetted úgy
Ahogy kellett volna

Ha beleolvasnál
Életem könyvébe
Írhatnál a lapok szélére
Írhatnál egy szót a végére
Hogyha nincsen már több oldal

Magamban eddig hiába kerestelek
Nem láttalak, nem jöttél el,
Nem voltál ott sehol
Ahol kellett volna
Magamban mindent elmondtam neked
Nem érezted, nem sirattad,
Nem nevetted úgy
Ahogy kellett volna

Szeretem ezt a zenét, ezt a hangot, ezt a dallamot és ezt a szöveget... Volt idő, hogy fájóan éreztem szavait. A hang mélysége,  simogató bársonyossága, a háttérben halkan lopakodó magas ismétlések együtt belémszálltak, kavarogtak...

Képeket dobált a zene lehunyt szemem elé, lopakodó harmatcseppeket okozva arcomon.... sosem tudtam hogyan kell mindent szóban elmondanom. Az érthető, fogható kommunikációs formával ami más számára is biztos kapaszkodó lett volna. Inkább  elbújtam. Előbb naplót írtam... már 12 éves koromban.... majd el nem küldött leveleket... végül blogoltam. A betűk nem válaszolnak. Hagyják, hogy sokszor újraformáljam őket érzéseim szerint. A papír végighallgat. Nem szakít félbe. Elmerenghetek közben, magamba nézve.... A csapdája ott van, hogy én megkönnyebbülök tőle, mintha tényleg elmondtam volna, egy idő után pedig a megfogalmazott mondatok elvesznek, vagy éppen belém épülnek, különválaszthatatlanul mindattól ami valóban megtörtént.

És elfelejtem, hogy a szavakat csak én hallottam, én láttam, én tudom súlyukat és üzenetüket.... senki más... az sem, akire tartozna, akit érint, akire vonatkozik....

Valahol azt olvastam, hogy senkire nem fognak emlékezni a titkos gondolataiért. Milyen igaz.

Beszélni kell. Már tudom. Későn vettem észre.

Köszöntelek Valós Élet.

Délutáni átváltozásaim

2009.01.12.

Repülőállványként funkcionáltam ma délután. És nem bántam, hogy tárggyá váltam... az egyetlen eset, amikor kicsit sem zavar, hogy használnak... Hanyatt feküdtem, kicsilány teste a felhúzott térdeimen, két tenyerem a hóna alatt... felemeltem... Kis kezei lebegtek felettem, repült ahogy fektemben magam fölé tartottam. Szőke rövid haja kócosan repkedett arca körül... és nagyon-nagyon nevetett... rrrrrrrrrr.......rrrrrrrrrr.... még, még kiabálta, repülök....  

Ma este aztán asztal is voltam.  Hanyatt feküdtem a szőnyegen, szemem lehunyva... hogy ne legyen kényelmetlen, hamar egy Micimackó landolt a fejem alatt... kicsilány kedvessége meghatott... hasamra narancssárga törölköző került, mint terítő... amíg szorgos kis kezek terítettek rajtam és körülöttem, addig pihentem és a csacsogást hallgattam, ahogy a meghívott vendégekkel beszélt...

A kedvességről jutott eszembe, hogy mennyire figyel. Maminak nemrég műtétje volt, és egy ideig nehezen tudott menni, a hasi seb miatt ereje sem nagyon volt... akkor ezt nagyon megjegyezte... pénteken nagymamiék hozták el az oviból... előrerohant, mindenkit félrelökve és egyedül küzdött a számára hatalmas, nála kétszer nagyobb lépcsőházi ajtóval... amikor mami segíteni akart, ellentmondást nem tűrően közölte, hogy ezt neki nem szabad, mert nagyon gyenge... de Ő....Ő nagyon erős, és segít..:))

Végül fodrász lettem. Majd mesemondó. Legutoljára nagy cuppanós puszit adó, álomba ringató, szobából kilopakodó anyuci.

Várom holnapi átváltozásaim...

Hidegben

2008.12.31.

Ülünk itthon a jó melegben... hmmm, puha és körülölel... délelőtt Dobogókőn jártunk és amolyan romantikus módon gondoltuk megiszunk egy pohár (alkoholmentes) pezsgőt odafönn.... elvégre szilveszter van...

Vezettem felfelé az úton és a táj változott körülöttünk, először deresedtek az ágak, majd egyre fehérebbé vált minden... észrevétlen suhantunk át az igazi télbe... az út is feketéről vacogó fehér bolyhokba váltott, mi mégis biztos melegből, gyönyörködve figyeltük a természet változó arcát...

Fenn sokan voltak, felnőttek és gyerekek egyaránt... ez adott némi biztatást és kiszálltunk... a jeges széllel arcunkba csapódó hópelyhek azért kissé megleptek... sétálni kezdtünk, hegynek fel... kezünkben meleg ital, mert enélkül nincsen hegy és hó és tél... a kilátóból kilátni nem lehetett... a közeli fák koronája hamar a fehér semmibe tűnt... fáztunk... hullani kezdett az égi áldás egyre sebesebben, kabátunkat cibálta a szél... szégyellem, de menekülőre fogtuk...

Gyenge városiak lettünk, autóból telet bámulók...

Legközelebb jobban felöltözünk...

Harag

2008.12.29.

Elküldtem neked érzéseim, gondolataim. Iszonyú dühös lettél.

Azt mondtad vádaskodok.

Nem láttad meg a szavak mögött amit mondani akarok. Nem láttad meg azt sem, hogy szeretlek. Ki tudja miért... néha már én sem tudom... szenvedni nem akarok, mégis, ha veled vagyok, előbb utóbb buta leszek és önmagam számára is megvetnivaló...

Kilépni nem tudok. Kiléptem egyszer.... kiléptem kétszer, háromszor... utánam jöttél.. könyörögtél, fenyegettél, térdre estél, a fal mellett csúsztál le lábaim elé... leveleket küldtél szét a világban segítséget kérve ismerőseimtől, barátaimtól, apámtól... éltél azzal, hogy szeretlek, feledtetve velem, hogy nem tudok melletted sokáig meglenni... hatottál megfelelni vágyásomra, a másnak szomorúságot nem okozó lelkemre... szétszakadtam akkor, tudod... elveszett egy részem, ami azóta is ott van, Nála.... Nála, akit cserbenhagytam miattad... akit meg sem ismerhettem igazán, de aki rajongott volna értem és olyan lelkű mint én, ugyanarra vágyik.... persze nem tudom, hogy erre lehetett volna-e építeni egy kapcsolatot... az azonos érzelmi hőfokra...  Rávettél magam sem tudom hogyan, hogy eldobjam ezt Érted.

Elégedett lehetsz. Itt vagyok Neked. De miért nem veszed észre, hogy ha visszazuhansz ugyanoda, mint küzdésed előtt, akkor csak tovább szenvedek melletted? Amint egy kis jelét látod, hogy valamiért nem vagyok boldog, engem teszel felelőssé saját boldogtalanságomért. Az elvárásaimat... holott nem várok én olyan sokat... azt mondtad sokat változtál... nem, nem sokat... csak kicsit... én örülök ennek is, persze.... de hiányérzetem van, amit nem tudom meddig titkolhatok előtted. És abban sem vagyok biztos, hogy titkolni akarom.

Szóval most te haragszol rám, mert elküldtem a 28-ai bejegyzést neked. Legyen. Haragudj. De akkor is ezt érzem. Nem vád volt, hanem segélykiáltás. Mégis neked fáj, mert én nem foglalkoztam azzal, hogy fáj a derekad, hogy émelyeg a gyomrod kicsit, és hogy ott a lányod, aki előtt nem csókolsz meg...

Ez vicces... miért, csak apa vagy, férfi nem? Az csak akkor ha ő nincs ott?? Kislányom előtt ez nem kérdés. Én is ezt láttam otthon mintának. Ha szüleim elmentek egymás mellett, megsimogatták a másikat, megölelték, megcsókolták egymást... nem volt ez hálószobába való dolog... csak a szeretet és szerelem megnyilvánulása, teljesen természetes mozdulat...

Lehet pingpongozni szavakkal, de mégis az a lényeg, hogy ha egy szerető férfinek gondolkodnia kell, hogy megcsókolja-e a nőt, aki mellette van, ha nincs erre késztetése csak úgy magától, ha úgy kell belőle kierőszakolni, akkor ott valami nincs, vagy erőltetett...

Önsajnálatban

2008.12.29.

Ma olvastam annak a lánynak a naplóját...

Furcsa mazochizmussal időről időre beleolvasok, hogy lássam mire mentek egymással, hogy tényleg igaz-e... és látom, hogy igaz minden szava, hogy igazat mondott akkor és TE voltál az, aki hazudott...

Irigylem most Őt. Igen, nagyon irigylem és nem szégyellem bevallani, bár magam is meglep, hogy még így érzek... könnycsorgatás közepette támadt önsajnálatomban élesen látom a képeket, amit leírt... érzem, hogy neki adod mindazt, amit néhány szívdobbanásra megosztottál velem (is)... feledve hogy Hozzá tartozol és hogy Ő van neked... titkolva előttem létét, később letagadva...

És lehet, hogy már nem is azt sajnálom, hogy Tőled ezt nem kapom, hanem hogy mástól sem... nincs meglepetés, nincsen babusgatás, nincsen figyelem, nincsen szerelem....  csak megy mellettem megint... ha elmondom mit érzek, vádaskodásnak hangoznak szavaim... hullok lassan az űrbe megint... szeretni szeretnék... csak szeretni... miért nem hagyja senki?? És aki hagyta volna, aki adta volna, attól elfordultam Érte, akitől megint nem kapom meg azt amitől élő leszek?? Nem hiszem, hogy normális vagyok...

Ilyenkor csak remélni tudom, hogy lassan kitisztulok és látom majd mit kell tennem és hová indulok... hogy megvár egy szép világ ahol bolyhos takarómban ülök és ahhoz bújok, aki igazán szeretné azt.... és aki nem fél attól, hogy meglátja valaki: jé, ez az ember szeretni is képes...

És a lány naplóját olvasva ezt látom. Mentél hozzá hamarabb, hogy meglepd, mert vele akartál lenni és fogni a kezét, nem törődve a fárasztó, hosszú vezetéssel... másnap a fiával huncut meglepit készítettetek elő neki... vigyáztál rá... jó volt ezt olvasni, mert újra olyan emberré váltál, akit megismertem és akit szívemből megszerettem, akinek annyira örültem, hogy belevetettem magam a kapcsolatba, nem figyelve senkire, a jelekre.... olyanná váltál most megint, akire nem haragszom azért sem mert becsapott... újra emlékszem a szemedre, a szavaidra... tisztán, keserűség nélkül... lassan utadra engedlek, menj csak, én még fájok itt kicsit legbelül... de majd ez is elmúlik, mint mindegyik...

Csak tudnám mit tegyek, mit?

Hiány

2008.12.28.

 Biztosan bennem van a hiba. Túlérzékeny vagyok.

Két évünknek vetettem véget, hosszas-hosszas vívódás után október elején és alig tudtam megtenni. Az okát tudom. Most már azt is megbeszéltük... hittem ígéretednek, hogy ezek nem olyan nagy dolgok és tudsz ebben változni... hogy képes leszel kimutatni a szereteted és hajlandó vagy gyengédségre a szexen kívül is... hogy nem egyedül leszek majd melletted és nemcsak egy gép mellett élek majd, aki eltűri, hogy szeressem... így hát összetartozásunk érzése felülkerekedett, és félredobva alakuló, még igazán nem ismert kapcsolatomat újrakezdtem veled...

Vártam valami felhőtlen, közénk visszatérő boldogságot, a tőled jövő gyengédséget, a simogató csókokat, szerelmes törődést... és kaptam, igen, amikor küzdöttél értem, amikor alig hitted el, hogy igen, itt maradok... és nem akarom elhinni, hogy ilyen hamar jönnek a mindennapok.... ma megint csalódnom kellett...

Ehhez persze magyarázat is tartozik...számomra a csókban benne van a lélek, az ajkak érintése nem csupán érzéki öröm, hanem a lelkek egyesülése, a teljes átadás és a teljes befogadás, egy másik világba távozás, ahol csak ketten vagyunk, ahol mindketten teljes szépségünkben pompázunk és nincsenek gondok arra a hosszú-hosszú pillanatra... semmire sem vágytam ma jobban, mint hogy átölelj és fogadd a csókomat... ezért aztán folyton  odabújtam és simogattalak, te hagytad, és visszasimogattál... de a csókomat.... nos... azt pillanatra elfogadtad, és így egy-egy puszi lett belőle csak... kaptam, igen, néhányat, de abban a pillanatban ahogy megnyitottam volna magam feléd, bezárultál... majd ki tudja milyen okból elkezdtél játszani vele... megcsúfoltad kutyaszerű nyalogatással vagy éppen csücsörített merev szájtartással, amihez hiába kerestem a kulcsot... hogyan szelidíthetnélek meg... hogy akarj adni magadból és ne csak engedd, hogy rádakasszam magam... így csak egyedül vagyok, csak magam...

Egy idő után feladtam... az elnyomott, ki nem jött érzések tomboltak bennem, kívülről csak meredten néztem azt hiszem.... és inkább hazajöttem.

Elkeseredésem más úton tört elő és ezt nagyon sajnálom... picur igazán nem hibás...

És ezek után az a búcsúzás.... hmmm... hiszen nem is volt búcsúzás.... persze ezt már akkor tudtam, amikor lányodat magunkkal hívtad. Előtte sosem mutatod ki igazán hogy férfi is vagy, nemcsak apa... nem számíthattam semmire, csak egy futó puszira, talán ölelésre... na jó, rendben... de aztán ez... a semmi, ez már kikészített....

Hazafelé visszafogtam könnyeimet... azt mondtam neked tegnap, hogy nem akarok sírni többet miattad. Szerintem valami baj van ott, ahol egy párkapcsolatban rendszeresen megjelennek a könnyek... és magányosan folynak el...

De még azért küzdök magammal magunkért...

Biztosan bennem van a hiba. Túlérzékeny vagyok.

Ma különösen.

Lerombolva - búcsú 6 évtől

Ott álltam a kerítésnél és téglahalmokon söpört végig pillantásom... a sietős bontásnak köszönhetően itt-ott terítődarabokat fedeztem fel az épület helyén, ahol valaha laktam.. talán én is használhattam, vagy lehet, hogy a közös társalgóban ez volt az, amit az asztalról leszedtünk, hogy helyet készítsünk a sütiknek, palacsintáknak, innivalónak....

A nőtlen szállóból csak ablakkeretek maradtak, itt-ott csempedarabok a zuhanyzóból... hamarosan elhordják ezeket is... két évem tárgyi emlékei átadva az enyészetnek.... bár munkanap van, embereket látok magam mellett... gyászolni jöttek ők is.. senki nem szól a másikhoz, mindenki az emlékeivel van elfoglalva... van aki téglát gyűjt, emlékbe... van aki csak bámul a kövekre mint én is, pörgetve belső filmjét... más fényképez, megörökítve az utolsó pillanatokat... van aki harminc évig tanított ezekben az épületekben, mások évekig tanultak, majd éltek itt...

A kapunak és az azt rejtő épületnek, az előadóteremnek nyoma sincs már... az irodáknak se... itt vizsgáztam hadtörténelemből, miközben egy takarítónőnek sürgősen porszívóznia kellett a szobában, menekülésre kényszerítve pár percre a tanerőt, hatalmas puskázási lehetőséget adva... a kapu előtt búcsúztam első vőlegényemtől vasárnaponként... itt történt, hogy egyszer bementem és észrevettem, hogy nincs nálam semmilyen irat és búcsúzás után futhattam a rendőrségre feljelentést tenni lopás miatt, hogy ne akasszanak a nyakamba fegyelmit.... ha elvesztettem én vagyok a hibás, ha viszont pecsétes papírom van arról, hogy eljárást indítottak ismeretlen tettes ellen lopás miatt, akkor nem... elsőévesen ez sosem jutott volna eszembe... a megoldást köszönhettem egy kedves ügyeletesnek... Én is végeztem, ő sem jár már ide dolgozni.... senki nem jön ide már....

A betonutak még megvannak és vezetik a szemem tovább... hátra, a kollégiumi épületbe... ott három évet töltöttem el... másodévtől negyedévig.... a beépített bútorok lógnak a levegőben, a folyosókra belátni, néptelenségével riasztó a hétemeletes épület... itt sem repül több szekrényajtó és vizes zacskó az ablakból.... nincs több kiabálás, "gyere le!", "gyere fel!", nincs ablakba télen kiakasztott ételes zacskó és éjjeli buli... hétvégi bennmaradás, ügyelet és telefonszolgálat... nincs már semmi... se sorakozó, se vezényszó, se bokrokból előugró elöljáró, udvaron magában osonó hallgató... amőba-alakzatban közlekedő, reggeli tornát elsunnyogó felsőévesek, kukacipelő elsőévesek... emlékek maradnak csak... az alakulótéren nincs több avatás és parancskihirdetés, se nyílt nap, alaki szemle.... az épületben nem harsan fel ébresztő és riadó többet...

Még mindig állok és balra nézek... a nyolcemeletes épületek, amik először is megfogták szememet szomorú látványt nyújtanak... a szigetelésként szolgáló fekete fóliát cibálja a szél... most vettem észre, mennyire hideg van... fázom, és összehúzom magamon a kabátom... A hatodik emelet még áll... ott volt négy évig tantermünk... életünk, képeink a falon... folyosói beszélgetésfoszlányokat hallok, nevetés és szomorúság, órai levelezés, versírás, jegyzetelés és unatkozás, felelés és ZH írás... vizsgázások izzadt illata, szemtelen fiatalok hada, előre megírt a/4-es lapnyi válaszokkal zakóba rejtve... a hatodikra elsőévesen liftező bátrak ("Merthogy lány, az még hagyján! De hóttegészséges húszéves fiatalok!") ... ott a terem... aztán látom a gépet, ami éppen azt az emeletet kezdi bontani, döfködi vaskarjával a falakat... jobb ha megyek onnan...

A kerítés mellett haladva a színházteremnek nyomát sem látom.... a főépület lábazata megvan... a törött alsó ablakokon nem látni be, téglákkal van megtömve... első évem helyszíne... ha erre jártam, eddig mindig felnéztem az ablakba, ahol éjjeli szolgálatban ülve gyakran versírással múlattam az időt.... az ablakban állva néztem az Üllői út forgalmát... vagy éppen végeláthatatlan telefonbeszélgetésbe bonyolódtam sorstársaimmal másik épületben... most már nincs hová felnéznem.... az emlékeket magamban őrzöm meg. A kerítés, ahol kiszöktünk egyszer, meghajolva... ott már tényleg nem fér át ember...

Az épületet elnyeli a föld, nemsokára nem marad belőle semmi.
Életemnek ez a része véget ért, tudtam ezt eddig is.
De szomorú így ezzel szembesülni...

 

Kismackó

 2008.12.26.

 A kismaci kinézett a pohárból. Egyenesen rám. Felidézve az utolsó szentestét, amit nem egyedül töltöttem.

2005. december.... Voltférjem már négy hónapja szerelmes volt, első pillanattól fogva bevallottan. Engedtem hadd repüljön, hátha a szabadság íze már nem olyan édes, mint a titokban tartott szenvedélyé... hátha többet ér az együtt töltött 8 év... a hónapok teltével különös feszültségek voltak addigra köztünk.. a jóindulattal mondott szavak és mozdulatok is támadásnak tűntek és keserűséget okoztak...

Szóval a kismaci kinézett a pohárból. Megálltam előtte, és hirtelen eltűnt a szoba körülöttem. Mintha hátralökött vona valami az időben. A maci maradt ott és én. Forogtak körülöttem a színek és jelenetek életemből... arcok suhantak el pillanatok alatt...csak mi maradtunk középen mozdulatlanok... majd a forgás lassult és kitisztult a kép... magamat láttam közös lakásunkban.... karácsonyfa előttem.... az ágyon ülve kerestem valamit a táskájában, segíteni akartam a munkájában... mindig sok volt neki, decemberben is.. ha segítek, többet lehetünk együtt... Ő nem volt ott  a szobában... a táska papírjai között kezembe akadt a tenyérnyi kismackó... barna kedves figurája elbűvölt, és minden rosszindulat nélkül gondoltam, hogy ezt biztosan neki vette. Katának. Ha már itt van, akkor segítek becsomagolni gondoltam, nálunk úgyis én voltam a csomagolás-felelős minden ünnepen.

Éppen bejött a szobába és mosolyogva kérdeztem: ezt neki vetted? A válasz és a reakció leterített...rámtámadt, hogy miért turkálok a táskájában, hogy képzelem ezt, minek kíváncsiskodom... kikapta a kezemból kedves testét és úgy jött belőle a fojtott düh... sosem kiabált, most sem tette... elég volt a testtartása, a mozdulata, a hanglejtése, a visszafogottsága... majd váratlanul felém fordult és azt mondta: "Itt van, nesze, neked vettem ha tudni akarod! Boldog karácsonyt!" És a mackó elindult kezéből útjára... repült felém, kitárt karokkal, a dühtől nagy sebességgel és ölembe vágódott... az én ajándékom... az utolsó karácsonyon...

Akkor már visszafojtottság nélkül hullott a könnyem és úgy suttogtam: csak segíteni akartam...

És magamat éreztem hibásnak, holott tudom már, hogy nem így volt.... akkor azonban bennem volt minden bűntudat és szomorúság, a valamit elrontottam-érzés... az én felelősségem hogy így alakult... hittem ebben... még most is hiszek néha...

Most mackó néz rám, én újra ott vagyok, azon a régi karácsonyon... az utolsón amikor nem voltam egyedül fizikailag. Lélekben magányos lettem attól a pillanattól.. a repülő mackótól és az őt kísérő szavaktól....

Hirtelen újra felkap az örvény, repülök az emlékek között a következő évig... 2006. szenteste egyedül kicsilánnyal... még egy év eltelik... 2007. kicsilány az apjával, Te velem vagy délután, majd este váratlanul elmész, magamra hagysz.... megint egy év.... a jelen... szenteste egyedül kicsilánnyal.....

Tudom, ez csak egy nap, mondhatjuk olyan mint a többi... nekem mégis a kismackó repülése óta valami hiányérzetem van ezen a napon... keresem a meleget ami betakar és velem van.. ami felülírja ezt a pillanatot... a megalázó nesze itt az ajándékod mondatot és a mozdulatot.. a lélek nélküli napot... keresem még és mindig várom, hogy megadod nekem... három évben vártam már erre....

Most ha kicsit késve is, de egy nappal később megkaptam Tőled. Köszönöm neked. Köszönöm, hogy itt voltál és puhasággal borítottál, hogy élővé varázsoltál. Hogy amikor megjelentél már nem a tegnapot kerestem, csak ittléted élveztem. Hogy este hozzád bújva beszélgettünk, hogy a karjaid között aludhattam el álmosan, későn. Hogy kedvesen búcsúztál reggel és betakargattál...

Még ha nem is érted, nekem miért fontos ez a nap, talán így érthetőbb lesz...

A kismaci kinéz a pohárból. Egyenesen rám. Felidézve az utolsó szentestét, amit nem egyedül töltöttem. Már nem is fáj annyira. Mert van bennem boldogabb pillanat.

Fáradtan

2008.12.24.

Telik az idő... szaladnak a napok... én pedig nem írok, nem írok...

Elfogytak a szavaim, fáradt vagyok. Időm sincs semmire... Év vége van.

Reggel jön és rá az este, egyik pillanatban felemelve, másikban magamba temetve... közben élek, megyek, lélegzem, teszem a dolgomat...

Hullócsillagok gondolataim... felragyognak és kihunynak... létük rövid, de annál ragyogóbb... mégis eltűnik az égről... földre hull mindegyik...

Most felcsillant egy... hiszem, hogy talán csillag helyett újra Nap lesz... melegítő és életet adó... állandó... hittel nézem, hogy nem zuhant még le, látom magam előtt ragyogni, fényleni...

Összehúzom magam, melegedek.

Szeretnek. Szeretek.

Év vége van. És Karácsony.
Év vége van. Téli álom.

Jöttödet várom.

Magamban kiáltok.
Őrizd még az álmom.

Ámokfutás

2008. 12.18.

Akit Te is keresel  még bennem, rendületlenül és hittel.... és még Te akarsz változni értem, feledve, megbocsátva, hogy én vagyok aki megsüllyedt és maga alá gyűrt Téged... szívedben rombolva a léted...

Futok, futok, már csak... úgy érzem életem homok... építek belőle amit látni vágyok...

Időről időre eső jön és összeállok, majd a nap kiszárít és darabokra hullok...

Akarom, akarom az esőt, simulva kérem Tőled és mikor megkapom, azt hiszem erős vagyok, megformálom belőle önmagam... akkor azonban hirtelen messzire látok és elindulok egy délibáb felé... veszni hagyom az éltető nedvet, melytől erőmet merítem... haladok előre, végül a cél előtt kiszáradva összeesek... a délibáb nyújtaná felém kezét.... de estemben ellököm őt is magamtól, mert tudom finom porként nem tudna mit kezdeni velem... ujjai között peregnék ki és a földön végezném életem...

Akkor jössz újra, ajánlva segítséged... én tudva erőd, csodatévő hatalmad mindezt elfogadom, öntudatlanul élvezem amit adhatsz nekem... erős leszek tőled.... és igazán, őszintén hiszem, hogy ez az amitől élő és teljes leszek, hogy a száraz homokom erős várrá építhető Veled.... a kastély mindig gyorsan épül, szinte varázsütésre... hiszen a falak állnak már régóta... felújítva szépen ragyognak ablakai, várkisasszony leszek....

Majd mindenki számára váratlanul sárkánnyá leszek és tüzet okádva elégetlek Téged, elrepülök messzire... kirepülve egy mozdulattal rommá döntöm a Várat is... magadra hagylak, megyek amíg összetart belőled merített egységem... a délibáb vár már...

Igen, tudom... tudom már.... Kedvesem, te vagy az összetartó, éltető cseppem, mégis te vagy akit magam mögött hagyok ha kicsit is erőre kapok... akit igaztalanul és hűtlenül újra és újra elhagyok tetteimben, futva képzelt világom felé.... amit sosem érhetek el, mert erőd nélkül atomjaimra hullok és a földön szétszóródok....

.... és akkor megint jössz, fáradhatatlanul....

Négyszer haltam meg és élesztettél fel... négyszer bíztál bennem és négyszer árultalak el...

De most elfáradtál Te is. Megtépett, rádzuhant az élet...

Ettől váratlanul visszatért belém az erő... összegyűjtöttem a hajnali nedvességet, a növények páráját, a jégből a vizet, a felhőkből a lecsapódó és engem simogató életet... testrészenként építem magam fel, előbb lábaim formálom meg, hogy száguldhassak, majd karjaim, hogy ölelhesselek, végül lelkem keresem.... hová, hová is tettem?? Kezemben nedves homok... nézem meredten... most én formálom... fejemben képek vannak... milyen volt valaha.... mit kell tennem hogy visszakapjam...

Egyetlen gondolat...
Ringatja holnapomat...
Egyetlen vágyam, hogy
Érted induljak...

Most én emelnélek fel Téged.
Ha engednéd... ha tehetném...

Várat építenék ha kéred.
Végső menedéket.  

De azt is megértem ha nem kéred...

Lepkékről

2008.12.14.

Paul Potts: You raise me up

Kinyújtott kezekkel állt... várta a csodát

A csodát, ami majd rátalál... hitte hogy jönni fog... és csak némán állt ott... álomba is merült már talán.. de még mindig állt és várt...

A puha érintésre összerezzent... lenézett, hogy megtudja, mi okozhatta? Csodás színeket látott maga előtt, a formát nem figyelve merült el benne.... emelte fel magához, kérdezgette mi is lehet ez... szeme előtt, a tenyerén illegett-billegett a lepke kicsiny teste... ujjai szorultak volna rá, hogy magával vigye mindenfelé... bőrén érezte a szárnyak zaját, a finom lehulló lepkepor az orrába szállt. Indult vele mégis, hazaviszi, hiszen jó lesz ott neki... ő majd nagyon szereti, megad mindent neki... nem igaz, hogy ezt a kis lepke nem érti... ne küzdj már te kis butus.. hiszen szeretlek nagyon...

Jó, jó, de szereteted agyonnyom... pihegte egy vékony erőtlen hang... engedj szállnom... életem visszahozom hozzád, a házadba, a tenyeredbe... de engedd el lelkem szeretettel... hadd repkedjek kedvemre... ujjaid börtönében sötét lesz, így félek már nálad... elvesztem színeimet ha maga alá gyűr a bánat...

Ujjai elernyedtek, felfedve megszerzett kincsét... kitárt szárnyakat csodált, ragyogó színek kápráztatták el.... szomjasan itta a látványt... majd a lepke elszállt... fel, a végtelenbe...

Kinyújtott kezekkel állt... várta a csodát..
És az visszatérve újra és újra rátalált...

Válaszúton

2008.12.08.

Ákos: Csak dúdolni halkan

A lány ült a széken. Szeme előtt képek mozdultak. Teste mozdulatlan.

Belső lénye felállt és elindult... újraélni a tegnapot... Reggel volt. Hozzá indult, a Kedveshez... megbeszélték már, hogy találkoznak... várta a napot... Szótlan találkozás, tétova mondatok... péntek éjjel után mit is mondhatok... belül zajló gondolatok... bátortalan lépések és szavak... Később elindultak lassan... a séta alatt felszabadultabb mondatok... beszélgetések magukról, az életről, és arról a másikról is... melegség a szív körül, simogató puhaság, időről-időre könnyek a szemben... karácsonyi vásár... gyönyörű szaxofon szól... csengő-bongó kisharangok... éneklő gyerekek, népdalok.... szálló illatok... forralt bor... Karácsony.

Karácsony van.

Hazafelé aztán Krisnások szavai... kedves lány... Somogyvámos... együtt voltunk ott... kétszer is... Gouranga... összenéztek.. egyre gondoltak akkor is... zaklatott gondolatok... kavargó érzések... eltörött mécsesek... Összeszedetten mentek tovább, fejükben zakatoló filmükkel...

Hívogató boltba tértek be... vásároltak... A másiknak is. Talán az utolsót... vagy talán az újrainduló élet első lenyomatát, szeretetük ajándékát. Kedves otthon adta a lány kezébe: boldog karácsonyt! Én is vettem neked valamit suttogta a lány... Egymásba kapaszkodó tengerbe merülés... Kedves kereste a lány szemében a jövő ígéretét... de a jövő homályba borult...  nem látott ő sem tőle, és nem látott bele a lány szemébe sem...

Végül a lány azt mondta: ne add most oda... miért, úgysem jössz többet... szeretnék... ha szerelmes leszel, akkor nem jössz, nem lesz időd, elfelejtesz...

Aztán az ajándék ott maradt. Benne hagyva holnapukat. Könnyekbe fulladt búcsúzással nehezítették meg elválásukat. A forgó film lelassult, elhalványult, lelke visszatalált a székhez. Belebújt a várakozó testbe...

A lány ült a széken. Szeme előtt képek mozdultak. Teste mozdulatlan.

Eléúszott egy ismeretlen, képzelt jövő.. a talán ígérete... A. szeretete, rajongása, kedves hangja, szeretni akarása... És ott motoszkált benne a távolsága, ismeretlensége... a tudat, hogy most erőn felül ad... hogy most azért küzd hogy hódítson és megszerettesse magát... milyen lehet az igazi Ember? Beszélgetéseket hallott visszhangzó agyában... elámult a lelkesedésen, a terveken... félve hitte el hogy ez valóság... már gyanakodott... gyanakvása a múltból táplálkozott... a jövő kapujában ácsorgott... ott toporgott és egyik lábáról a másikra állt... tovább nem mehetett, mert ott volt válaszúton... Két díszes, csodás ajtó előtt, mely nem mutatott semmit a mögötte lévő világból, a rá váró harcokból és örömökből. Sejtései voltak, de bizonyosságot akart... amit tudta, hogy nem kaphat... Be kell nyitnia valamelyiken... és akkor elveszti a lehetőséget a visszatérésre, a javításra... a döntés kétsége megdermesztette... Mozdulni nem tudott. Ki kell zárni a világot... Védekezésül lehunyta szemeit... és abban a pillanatban tudta mit kell tennie... megérzéseire bízta magát, kinyitotta lelkét...

Várta a jóslatot, őrangyala szavát.
Hirtelen látta meg hófehér szárnyát.

Feltette kérdését. Némán
Hallgatta az angyal meséjét.

A lány ült a széken. Teste mozdulatlan.

Majd egyik lénye lehullott a porba.
Ránézett és puhán megsimogatta.

Majd kinyílott a jövő választott ajtaja...

Egy hét avagy pokoljárásom története

2008.12.02. 21:49

Kinyílt a szekrény és kiborult a zsák... Most meg mi lesz?

2008.12.02. 23:12

Megbeszélés... az lesz...azt hiszem...

Várok.

Tényleg megálltam. A földön... Elrepültek a felhők. Más felhők ugyan, de visszajönnek majd, tudom. De most a földön van dolgom. Ott kutakodom.

2008.12.06.

Kedd

Nappali beszélgetésünk alatt lassan megnyugodtunk. Levélről levélre lépegettünk előre. Legyek boldog. Nélküled. Elengedsz, nem kínzol tovább. Majd ferobbant valami benned és újabb levelet írtál nekem estére. Hármat. Egymás után, ötpercenként.

Ültem, olvastam a szavakat és a világ összemosódott előttem. Fájsz nagyon... Én ezt nem akarom-sóhajtom. Kezem a telefonon. Aztán inkább billentyűzetre kaptam először, megírtam kavargó gondolataimat. Belül feszített a sírás, levegőm elfogyott. Újra és újra elolvastam a minitorról rámkiabáló betűket. Terjedt bennem a megadás felhője. Telefonom kijelzőjén meredten néztem nevedet: Kedvesem. Most is így szerepelsz benne. Nem kellene... nem... nem tudom mi van bennem, hogy mit is akarok.... így nem szabad... majd hagytam érzéseimmel elsodorni magam... szükséged van rám, mert nélkülem nem vagy... nem, ez nem sajnálat. Valami magasztosabb és szebb, amit senki nem érthet rajtam kívül meg. Szeretlek szívemből. Fáj ha szenvedsz. Hát ne szenvedj, tehetek érte: felhívtalak... és a telefonba zokogtam, hogy nem tudom nézni ahogy elengedsz és közben lélekben a földön fekszel.... hogy fontos vagy nekem...

Kigyúlt bennem minden ami a múltból táplálkozott, minden, ami a képzelt jövő lehetne, égetett hangod.. lehunytam szemem, szavaim suttogni tudtak csak és elcsuklottak. Hirtelen teremtett világomban ketten voltunk és egymást fogtuk, megtartottuk. Összekapaszkodtunk és elindultunk. Kimerülten aludtam el, új világ ígéretével.

Péntek délután

Esett az eső amikor elindultam hozzád. Sírt az autóm ablaka. Tudtam, hogy mennyire vársz és remélsz, abból amit én keltettem kedden éjjel. Nappali józanságom aztán úrrá lett rajtam. Felébredt másik személyiségem, ami módszeresen mindent romba dönt. (Ó, igen, az az átkozott dög...) Átvette az irányítást, nem tudtam tenni ellene... Határozottan léptem be hozzád. Kerestem a szavakat, amiket nem találtam, csak mozdulataid elől bujkáltam. Rákérdeztél végül mi baj van. Kulcsod szorongattam a kezemben, abba kapaszkodtam. Nem tudom mit mondtam. Törölve vannak bennem a szavak. Szemed láttam és megsemmisülten álltam, majd ültem a földön lábaid előtt. Azt mondtad tudtad. És csináljam gyorsan. Kulcsom az asztalon koppant. Majd megdermedtem és mozdulni sem tudtam. Fel nem foghattam, hogy ha innen elmozdulok, akkor nem látlak többet. Én vagyok itt vagy valaki aki testembe bújt? A kulcs ott volt az asztalon, jelezve a pár pillanattal azelőtti múltat.

Vágás után a következő kép: kimentem kabátomért, felöltöztem. Utánam jöttél. Valamit beszéltünk, nem emlékszem, szemed néztem, nyújtott pillanatok. Nem mozdultál, nem mozdultam. Akkor szólalt meg a telefonod. SMS-t kaptál. A zenéjét mindketten ismerjük. Szövegét is.

Most múlik pontosan... engedem hadd menjen... szaladjon kifelé belőlem gondoltam egyetlen. Nem vagy itt jó helyen, nem vagy való nekem. Villámlik mennydörög, ez tényleg szerelem...

Mint valami giccses film... csak ez éppen a mi életünk... Végtelen pillanat volt amíg végighallgattuk a dalt. Csak néztem a  szemedet, álltam előtted és hozzád ért kezem, simítottam volna lelkedet hogy megnyugodj... nem tudtalak elengedni akkor sem... könnyek folytak az arcomon... miért nem mész- kérdezted... csak nézlek még kicsit- csuklott hangom... ez már neked is sok volt... legalább ne csinálj úgy mintha szeretnél.... majd ezt kimondva dermedtségedből felébredve hagytál ott egyedül az előszobában...

Egy darabig csak álltam, villámsújtottan... utánad lopóztam a szobába, hogy elköszönjek, de megtorpantam és inkább nem tettem... csendben behúztam magam után az ajtót...

Nem nyitottam ki esernyőm... áztattam magam az esővel hátha megtisztít és lemos rólam mindent... és nem veszi észre senki hogy könnyes a szemem... hiszen csak vizes... autómba ülve hunytam le először...

Sír az ablakom is... kövér cseppek ültek velem szemben... majd megtelt egy és lecsurrant eszement gyorsan... elindítottam az ablaktörlőt... hirtelen kiláttam... milyen egyszerű is lenne ez.. kellene egy ablaktörlő a léleknek is... ami mindent letisztít... átláthatóvá tesz...

Bántottam egy embert. Én. Én. Énénénénén.

Azt, aki fontos nekem. Miért tettem? Miért? Ki lakik bennem? Ki cselekszik helyettem? Bántottam. Nem akartam. Soha senkit. Téged főleg nem. Megőrültem...

Péntek este

SMS-ek érkeztek tőled. Keserűek, vádlóak és dühösek, jövővel, karmával fenyegetőek, barátságot is elutasítóak. Válaszoltam rájuk. Mindegyikre. Megértelek. Én is ezt tenném, ezt érezném, és fogalmam sem lenne a másik oldalról...  igazán nem is érdekelne azt hiszem... hazafelé vezettem este, mikor felhívtál... hagytam hogy szavaidban aljas bűnössé tégy, mert úgy éreztem az vagyok. Kőszívű, hideg számító nő, aki mindenkit kihasznál és nem tud szeretni... aki abba rúg bele aki a legjobban bízik benne... Nem tudok szeretni. Ezt mondtad.. pedig te is tudod, hogy nem így van... de elfogadtam, hogy ezt érzed... Vezeklésem része, hogy meghallgatlak... és furcsa módon nem haragudtam.. gyűlölet sem volt bennem... átfolytak a szavak rajtam, mint a reggel óta tartó eső és vitték el jóságom, szépségem, tépték le lelkem virágait... hallgattam. Szavaiddal belém martál fájó, nyílt sebeket hagyva magad mögött... emlékeztetve bűnömre. Húsz percig tartott míg hazaértem kicsilányért... húsz perces pokoljárásom értünk...

Később már szinte éjjel volt, otthon ültem és válaszoltam egy SMS-edre, minek nyomán felhívtál... nyugodtabb voltál.... beszéltünk... sokmindent, amit eddig nem... hallgattam hangod és éreztem, hogy ez így megint ugyanoda vezet... felébredt álmodozó lényem... hiányoztál mellőlem... mivel hatsz rám nem tudom, de ez kikészít lassan... őszinteségemnek köszönhetően érzéseimnek hangot is adtam... hogy nem tudom elképzelni, hogy ha letesszük a telefont, akkor többet nem szólsz hozzám, nem írsz, nem hallom a gondolataidat, nem tudom sorsodat... ennek tudata fojtogatta torkomat és elakasztotta szavamat... este 11 óra volt már... te pedig fogtad magad és eljöttél hozzám...

Nappalimban ültünk, én hozzád bújtam és beszélgettünk.... lassan és szaggatottan... csöndek voltak... olyan jó csöndek... simogatóak... Barátság, azt beszéltük... de kinek mit jelent?... és mi fér bele?... hallgattam szíved dobbanását melkasodon fekve... fejem odafúrtam és úgy éreztem otthonra leltem... Hajnal háromkor mentél el...  amikor már ágyamban feküdtem és félig aludtam... az ajtócsukódást hallottam...  álmodtam...

Elengedés

2008.12.02.

Elengedni valakit nehéz. Istentelenül nehéz... Elfogadni, hogy már nem látod, nem hallod a hangját és gondolatait annak, akit hosszú ideig magad mellett tudtál... és bár tisztában vagy vele, hogy ez így jó és helyes, és továbbvisz az utadon.. mégis... nehéz... nagyon nehéz...

Ma volt a napja, hogy ebbe végleg belenyugodtam. Hogy bár én akartam, és keserves vajúdás végén született meg a döntésem... (amit aztán időről időre megbántam szívem szerint, majd az agyammal mindig helyre tettem magamban...), emlékeimet sírva egy csomagba raktam... Ültem felettük egy darabig és nézelődtem. Mint valami női Mikulásnak egyre dagadt a zsákom, majd behúztam a száját, és eltettem a helyére. Be a szekrényembe.

Most állok kicsit még az ajtóban. Eligazítom szépen.. jó helyre raktam.... Aztán becsukom az ajtót lassan. Megfontoltan bezárom. A kulcsot elteszem a kis dobozomba.

Könnyebb szívvel alszom ma.

Felhőmről nézelődöm

2008.12.01.

Tegnap este több mint egy órán át éltem olyan álomvilágban, amiből nem volt kedvem felébredni, hogy alhassak végre:)) Nagyon régen kaptam ennyi figyelmet és érdeklődést, türelmetlen várakozást és hitet abban, hogy talán én Az vagyok, akit a másik keres... akit te keresel...

Eszméletlen sok mindenben egyezünk, néha már csak mosolyogva veszem tudomásul, hogy ez is, meg az is... és őrültséged tudata biztosítja számomra, hogy én is normális vagyok, még ha másnak másként tűnik is...

Nem szaladok sehová... mondogatom magamnak... közben meg már látom ahogy a szél hátára pattanok és a felhők között úszok... nézem a világot, a világod... fentről, nagy távolságból pillantok le, hogy mindent lássak és ne egy dologra összpontosítsak csak.... nézem ahogy ott élsz és mozogsz, merre jársz és mit csinálsz... nem, nem szólok, csak figyellek. Szemeim isszák a képet és raktározza el agyam a pillanatot... nem mutatkozom. Ne láss meg, még ne... csak a hangom varázsoljon... hadd fogadjam lassan be a lelked apró rezdüléseit, amit nekem szánsz... felhőmről lábaim lógatom. Jó itt most.

Mindjárt hazarepülök, csak nézlek még kicsit.

Mindjárt dolgozom is, csak álmodok még kicsit.

Mindjárt...

Mindjárt...